Egészen különleges érzés arra vágyakozni, hogy élőben találkozhassunk egy gombafajjal. Ha látnám a mai magunkat 10 évvel ezelőttről, nem biztos, hogy kibírnám gúnyos megjegyzések nélkül. De tény, ami tény: mára egész „Most Wanted” listánk van azokról a fajokról, amelyeket a leginkább szeretnénk megtalálni. Persze nem vagyunk ezzel egyedül, a legtöbb szenvedélyes mikofejnek van ilyen listája. Az én listámat már 5–6 éve vezette egy apró, mocsaras élőhelyeken termő tömlősgomba, a Mitrula paludosa (aka mocsári sapkásgomba). Lenyűgözött az egyszerűsége, az életmódja, a színei, a szerény és mégis nagyon markáns megjelenése. Amióta először láttam a Mitrulát valamelyik határozókönyvben, a fejembe vettem, hogy meg fogom találni, így minden tavasz úgy indult, hogy végigjártuk azokat a környékbeli lápos területeket, amiket ismertünk, és ahová el tudtuk képzelni ezt a gombát. Bokáig a vízben állva, iszapban gázolva, a partról a víz fölé hasalva, helyszínen lőtt fényképeket utólag pásztázva próbálkoztunk, és voltak is biztató jelek (megtaláltunk például több olyan lápi fajt, ami szokott együtt teremni vele), de az áhított Mitrula paludosa csak nem került elő. Így telt ez a néhány év, és bár a remény hanyatlott, azért nem tűnt el teljesen.

Aztán úgy alakult, hogy tavaly összeismerkedtünk online egy a nemzetközi tematikus gombászcsoportokból ismerős szlovén párral, Evaval és Antonnal. Eleinte szigorúan a határozásaink kapcsán konzultáltunk, aztán egyszercsak észrevettem, hogy Eva gyönyörű Mitrulákat posztol (tőlünk kb. 300 km-en belüli földrajzi távolságból). Ettől a ponttól gyorsan szintet ugrott az ismeretségünk, beszélgetni kezdtünk a magyar és a szlovén ritka fajokról: ki, mit szeretne megtalálni, és felvetettük, hogy kölcsönös alapon megmutathatnánk egymásnak kinek-kinek az országából hiányzó, de a másikéban termő gombaérdekességeket… Lassacskán ez a kapcsolat pedig igazi barátsággá fejlődött. A személyes találkozásra idén húsvétig kellett várni, ekkor láttuk vendégül a „szomszédokat” egy kedves zalai élőhelyünkön, ahol – bár idén kritikusan gyenge felénk a gombaszezon – sikerült megmutatnunk nekik a Caloscypha fulgenst, a narancsszínű foltoscsészegombát (igaz, csak 2 nyamvadt termőtesttel).

A folytatásra sem kellett sokat várni, a május-1-jei hosszúhétvégén mi vonatoztunk Ljubljanába, Eva szerint ugyanis szinte 100%, hogy ebben az időben már terem az általa ismert lápos élőhelyen a Mitrula paludosa. Már a vonatút lenyűgöző volt. Mint a magashegységekre ráfixált erdőrajongók, szinte végig a vonatablakban lógtunk. Bár korábban is megjártuk már a szlovén Alpok néhány mesés szegletét, úgy tűnik, nem lehetséges betelni a látvánnyal. Aztán Ljubljana mint Európa egyik legzöldebb fővárosa. A városközpontot hatalmas park öleli körbe, ami erdőben folytatódik. Valahol ebben a „folytatódó” erdőben, ahol Eva elmondása szerint időnként még egy-egy medve is átutazik, található az az élőhely, amiért jöttünk. És aztán Evanak igaza volt! Alig tettünk meg negyedórányi sétát, az első Mitrulák tündöklően emelkedtek ki a vízfelszínből, és ahogy közelebb igyekeztünk hozzájuk, egyre több újabb termőtest vált láthatóvá. A ráadásajándék, amire nem is számítottunk, további ritka, érdekes fajok sora volt: Vibrissea truncorum (első találkozás), Cudoniella clavus, Cudoniella tenuispora (második találkozás), Naucoria fajok… körülöttünk pedig mindenütt tőzegmoha-szőnyeg…

Tartok tőle, hogy nem lehetséges szavakkal jól visszaadni, milyen érzés évek keresése után rábukkanni arra, amit keresünk. De persze ez így van jól. Ahogy nekik mondtuk, életre szóló élmény marad ez a „gombamajális”. Amint megnyitjuk az ott készült képeket a Mitruláról, a gyönyörűség mellett a második érzelem a háláé. A természet felé, amiért ismét betekintést kaphattunk az alkalmazkodásának és a változatosságának kimeríthetetlen forrásába és persze a szlovén szomszédok felé, amiért megosztottak velünk valami igazán értékeset. Folytatása (reményeink szerint) következik…